1. Rész: Szakítás

Ross szemszöge


Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Ahogy felkeltem, felöltöztem, és beállítottam a hajamat, a fürdőben lévő ablak előtt. Miután fess volt a kinézetem, lementem a konyhába. Ahogy beértem, Rydel-t pillantottam meg, aki épp nézi a tévét, az asztalnál. 
-Jó reggelt!-köszöntem izgatottan.
-Neked is.-jött hozzám anya.-Mit kérsz reggelire?-kérdezte.
-Nem tudom, amit adsz.-válaszoltam, majd leültem az egyik székre.
Olyan bús volt mindenki, vagy nem tudom. Vagy csak én vagyok ilyen izgatott? Egyébként...miért vagyok feldobva? Úgy érzem, hogy jó lesz a mai nap . Legalábbis remélem. Riker még mindig tolókocsiban gurulgat. Szegény, sajnálom. Bárcsak másra fordultak volna a dolgok. De hát... ez lett megírva. Nem változtathatjuk meg a múltat, de a jövőt igen. Gondolkozásomból, anyu ébresztett fel, vagyis... igazából nem ő, hanem a finom palacsinta illata. Hmm, úgy imádom a palacsintát.
-Kö-szi.-habzsoltam a finomságot, de gondolom, hogy értette. Úgy látszik, igen.
-Szívesen.-ment is vissza a konyhába anyu.
Miután elfogyasztottam ultra szuper sebességgel az ételt, mentem a többiekhez a nappaliba, akik épp játszottak.
-Hé, csatlakozhatok?-vettem a kezembe egy konzolt.
-Ahaaa.-mondták majdnem mindenki, de szinte alig figyeltek rám.
-Köszi.-huppantam le melléjük.
Már egy ideje játszottunk, amikor megcsörrent a telefonom. A csengő hang alapján, csak Sam lehet. Odafutottam az étkező asztalhoz, a telómért.
-Szia.-szóltam bele.
-Hali. Figyelj, beszélnünk kell.-komolyodott el a hangja.
-Mi történt?-döbbentem le.
-Nem tudnál átjönni? Személyesen jobb lenne.-
-Máris ott vagyok.-letettem a telefont, és rohantam a kabátomért. 
-Hé, el kellett  mennem, majd szóljatok  anyuéknak!-kiabáltam a srácoknak akik játszottak, de rá se hederítettek. Felhúztam a cipőmet, és mentem ki az ajtón, majd becsaptam magam után.
Mi történhetett? Valami nagyon nagy baj van. Habár...nem lehet olyan nagy, mert csak azt észleltem a hangján, hogy fontos. De fogalmam sincs, hogy mi lehet....
Út közben ezen gondolkoztam egész végig, míg nem elérhet a házukhoz, ami tőlünk 20 percre van.
Kopogtam az ajtón, és nem is kellett sokat várnom, egyből kinyitotta az ajtót.
-Szia.-hallottam a hangján, hogy nagyon bántja valami.
-Szia. Mi történt?-aggódtam.
-Előbb gyere be.-engedett beljebb, levettem a kabátomat, cipőmet, majd felhívott a szobájába. 
Leült az ágyra, én meg szembe ültem le vele, egy puffon.
-Mesélj.-feleltem lágy hangon.
-Oké.-vett egy mély levegőt, majd folytatta.-Emlékszel még Cody-ra, a volt barátomra előtted?
-Igen!?-
-Szóval...1 hete, bevallotta, hogy szerelmes belém. És.... lehet, hogy...-folytatta volna, de közbeszóltam.
-Beleszerettél.-bámultam magam elé, és nem is szóltam semmit, csak vártam, amíg ő felel valamit.
-Lehet. Vagyis, biztos.-kimondta, pedig pont az ellenkezőjét szerettem volna hallani, de már sejtettem a választ.
-Mi?-lefagytam, meg se tudtam szólalni. Úgy éreztem, ott helyben esek szét. Nem szólalt meg, csak nézte, ahogy lesokkolódtam. Kis idő után, mikor már kezdtem magamhoz térni, megszólaltam:
-Ezt nem hiszem el. Nem, ez lehetetlen. Miért?-teljesen szétestem, nem értettem, miért csinálta ezt velem.
-Én sem tudom. Abban az 1 hétben együtt lógtunk, és jól éreztük magunkat.-lehajtotta a fejét, és elhalkult.
-És nem mondtad, hogy van barátod?-már teljesen feleszméltem, erre a mondatra, amit közölt.
-De, mondtam.-emelte fel a hangját.-Viszont, ezt nem érdekelte.-ezt a mondatot, már lejjebb vette.
-És ez a mentséged?-néztem rá.
-Nem. Egyszerűen....nem tudom, hogy történt, csak úgy jött.-magyarázkodott.
-Aha, értem. Akkor most én lesmárolok az utcán egy lányt, csak mert olyan kedvem van.-most már nem voltam szomorú annyira, inkább kiakadtam.
-Sajnálom. Nem akartam ezt tenni. De...ezt hozta a sors. Azért, remélem, hogy lehetünk barátok.-láttam rajta, hogy tényleg sajnálja, de én nem tudtam hinni neki. Ezek után főleg nem. 
Felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt, de még visszafordítottam a fejem.
-Ne is számíts rá.-feleltem. Szomorú voltam, de ez egy pillanat alatt elszállt, mert egyben dühös is voltam. Nem mutattam ki mit érzek, inkább lementem, felvettem amiben jöttem, és mentem is ki ajtón.



Ez lett volna az 1. rész, remélem tetszett! Igazából, amikor én írtam, elsírtam magam. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én tényleg könnyeztem rajta. Úristen! Hihetetlenül volt megírni a részt. Gondolom, nem nagyon találkoztatok olyan bloggal, ami így kezdődik...legalábbis, én nem :) Lehet, hogy nem volt annyira izgalmas nektek, de majd azok is megérkeznek.Hihetetlen, hogy már 3 követő van. Köszönöm! Hagyjatok magatok után jelet, írjatok kommentet, iratkozzatok fel. És, tartsatok velem a következő részben is!
By:Cleo